Búcsú?

Mióta elkezdtem ezt a blogot ezt a bejegyzést a legnehezebb megírni. Talán ezért nem született már több mint egy éve újabb bejegyzés. Szeretném megőrizni ezeket a régi szép emlékeket, de érzem, hogy valami újat kell kezdenem. Valami olyat ahová már nem jár vissza a múltam. Remélem lesz aki velem tart. Köszönöm, hogy itt voltatok, ez mindvégig sokat jelentett nekem. 

http://eletemszinei.blogspot.hu/

Arra gondoltam, hogy néha milyen furcsa az élet. Olyan mintha azóta eltelt volna egy örökkévalóság. Annyi minden megváltozott. Mégis volt benne valami szép, egy régi emlék. Mindig csak sokkal később jövünk rá az életben, hogy a döntéseink tényleg valóra váltották-e az elképzeléseinket. Én biztos vagyok benne, hogy igen. Örülök a boldog pillanatoknak és kívánom, hogy tartson ki minél tovább. A legfontosabb, hogy legyen, aki őszintén szeret és, hogy viszont szerethesd őt. Annyi minden vár még a jövőben amiről fogalmunk sincs, hogy milyen lesz. Nekem néha elég megállni egy pillanatra és emlékezni az összes olyan emberre vagy történésre amiről azt gondoltam, hogy boldoggá fog tenni. Hosszú út vezetett idáig és tudom, hogy ezekre mind szükség volt. Éppen ezért lehetek most itt, ahová soha nem gondoltam, hogy el fogok jutni. 

Reggel hideg volt kint. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a tél soha nem fog véget érni. Persze volt már rosszabb is, most alig havazott. Elindultam a buszhoz és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy meglepett ez a mozdulatlanság. Nyugalom vett körül ami annak az eredménye, hogy sikerült rendbe tennem az életemet ami igényelt változásokat. Egyszer valaki azt mondta, hogy soha nem tudom magam mögött hagyni a múltat és ragaszkodom az emberekhez akikhez már nem kéne. Ez most megváltozott. Már nem félek attól, hogy elvesztek néhány embert, akikre már nem tudok barátként gondolni. Egyszerűen néhány kapcsolat véget ér, különösebb okok nélkül vagy azzal igazából mindegy. 

Szóval boldogan utaztam. Már nagyon régen éreztem így magamat. Ez nem csak boldogság volt, de biztonság is. Egy ideje már nem gondolok rossz dolgokra így a félelem elkerül. Csak egy-két rossz álom van amik ébredés után már nem számítanak. 

Soha nem tudtam másoknak mesélni őszintén a szerelemről. Annyira a sajátomnak érzem, mintha a naplómat és a legféltettebb titkaimat kéne másokkal megosztani. Néha még én sem hiszem el, hogy ennyire jó dolgok megtörténhetnek velem, csak azt tudom, hogy vigyáznom kell rá. Miatta most sem látom a szürkeséget ami előtte felemésztett. A buszon álmos arcok bámultak ki az ablakon. Vajon mire gondolhat a többi ember? Biztosan a feladataikra, a szerelmükre, a családjukra, az álmaikra. Még van néhány percük. Elmélkedni és átgondolni. A legfontosabb viszont, hogy önmagunkat értékeljük és megvizsgáljuk, hogy mi tesz boldoggá és mi az ami már csak pusztít. 

Őri István:

Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom,

hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra,

hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Tél van. A percek lassan telnek és én fázok. Amíg várom a buszt addig rád gondolok, de nem csak kifejezetten, hanem úgy az egészre. Mindenkire, aki érezhette valaha ugyanazt amit én. Az űrt a mellkasa helyén amit aztán betöltött valaki, akitől meg kellett szabadulnod pedig jó lett volna, ha nem. Akkor azt hittem, hogy örökké nyár lesz és ez rettenetes lomha szürkeség nem fog beköltözni. A vágyódás az egyik legősibb emberi érzés és mindig az a legkívánatosabb amit nem kaphatunk meg. De mi lesz, ha mégis? Vagy akkor, ha rögtön el is kell veszítenünk? Rengeteg kérdést tehetünk fel önmagunknak és néhányra szükségünk van. Muszáj válaszokat kapnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Viszont ez az út nem biztos, hogy könnyű. Lehet, hogy tövisekkel találod szembe magadat, elutasítással és azzal, hogy ez nem normális. De akkor ki vagyok én? Ismerhetem magamat annyira, hogy biztos legyek a döntéseimbe? Ami eddig jó volt azt már másképp látod. Nem lehet hibákat elkövetni, csak tapasztalatot szerezni. Ami veszteségekkel jár és én is tudom, hogy ez a váza már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Ha valamit darabokra törsz és utána azt mondod, hoppá ezt nem így kellett volna csinálni, vagy így kellett volna, de mégsem úgy alakult, az már akkor sem lesz ugyanolyan. Nem tudsz ugyanúgy nézni rá mert mindig ez lesz az a tárgy aminek látod a repedéseit amiket te okoztál. Mégsem szabadulsz meg tőle csak azért mert megváltoztak az érzéseid. Inkább csak hozol egy döntést, hogy máskor nem leszel ilyen ügyetlen, hogy jobb leszel. A szeretet és a vágyódás nem döntés kérdése csak megtörténik. Akkor is, ha akarod és akkor is, ha nem. Nem lehet előre tudni, hogy hova visznek téged és miket tanulsz meg magadról. Tegyél fel kérdéseket és válaszold meg őket. Nem várhatsz mindig arra, hogy az idő hozza meg. 

Már nem mondom, hogy hiányzol. Ez nyilván neked is feltűnt. Nem akarok üres szavakkal dobálózni pedig abban igazán jók vagyunk. Még néha gondolok rá, hogy mi lett volna, ha... de akkor eszembe jut, hogy mi volt. Nem kell mondanod semmit és már úgy érzem, hogy nekem sem kell. A szavak már nem törnek utat maguknak mert más lett a csend. Bennem változott meg, de ha őszinte akarnék lenni veled azt is elmondanám, hogy a lényeg az már soha nem lesz más. Nem fejthetem vissza a múlt szálait legfeljebb nevetek rajta, ha éppen arra járok majd egyszer. Csak ne mondd azt, hogy valami, de azt sem, hogy nem volt semmi. Ha összefüggések lennénk a mi ábránk bonyolult és megfejthetlen. Hagyjuk meg így az utókornak mert ebben még én is megbotlok éjjelente mikor elindulok a sötétben. De nem hozzád csak valamerre a világban. Néha szeretnék belefeledkezni, de csak azért, hogy legyen okom üres tekintettel bámulni kifelé a vonat ablakán, ők úgy sem tudják, hogy rád, sokkal inkább rólad. Bonyolult térkép vezet a szívhez, de a végén nem találjuk meg a kincset, csak magunkat találjuk ott. Valahol, ahol nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd leszünk. 

Már nem olyan a szerelem mint régen volt. Egy üveggömb az egész amit kívülről nézek és olyan csodálatos, hogy nem lehet szavakkal megformázni azt ami benne rejtőzik. Mesét is írhatnék róla, hogy milyen érzés volt mikor visszajöttél pedig már azt hittem soha többet. Óvatosan lépkedtem rajta, hiszen nem lehetett tudni, hogy milyen lesz vagy mennyire törékeny ebben a hideg télben. Aztán nem tudnám megmondani hogyan, de a szerelem lassan felmelegítette a szobát, ahol mellettem feküdtél és én arra gondoltam, hogy a szemed már nem jegeskék színű. Inkább olyan mint az ég amin a bárányfelhők úsznak. Úgy tudlak nézni mint a lobogó tüzet vagy a karácsonyfát, csendben és csillogó szemekkel. Nem tudom és talán nem is számít, hogy miben mérhetjük egy ember boldogságát most csak ezt érzem melletted. Csendben hallgatom és behunyom a szemeimet már nem vágyok arra, hogy ez legyen minden. Sose tudhatunk előre semmit, de egy jó barátom azt mondta, hogy ne aggódjak emiatt. Én  pedig csak annyit tudok mondani, hogy ez most tényleg más és nekem így tökéletes. 

Nehéz szavakat találni. Az életben nagyon fontos a megbocsájtás mert amíg haraggal emlékezel a múltra megnehezíted az életedet, mégis olyan sokan és olyan hosszú ideig képesek vagyunk ezt tenni. Most látom csak igazán mikor arra gondolok, hogy három éven keresztül próbáltalak gyűlölni, de most csak annak örülök, hogy mégis itt vagy mellettem. Kaptam egy olyan esélyt amire nem számítottam. Az emberek képesek megváltozni főleg, ha van kiért megtenni. 

Nem tagadom, hogy sokadjára is nehéz a búcsú mert eszembe jut a rengeteg közös emlék, hogy miket tanultam tőled és mennyire felnéztem rád, lesz valami igazán fontos ami mindig köt majd hozzád. 

Most viszont igazán boldog vagyok néha még olyan, mint egy évekkel ezelőtti elfeledett álomban ébredni. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd pont te leszel a valóság...

"Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak. (...) Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek." /Márai Sándor/

Az igaz barátság néha nem is szól másról mint arról, hogy segítjük egymást. Olyanok vagyunk mint a hegymászók. Nem zuhanunk a mélybe amíg itt vagyunk egymásnak. 

Őszinte szeretettel és felesleges szavak nélkül SzZs.

Mi volt az eddigi legnagyobb hazugságod? Nekem az, amit még magamnak se merek bevallani. Mikor bólintok, hogy ez így rendben van, erről nem kell beszélnem, ez nem bánt, ő nem hiányzik, és nem érzek semmit. Tagadok mindent, miközben tudom, hogy ez már túl sok. 

Az, ami régen szórakoztató volt, ma már inkább szomorú. Egy üres érzelmek nélküli kapcsolat sosem fog boldoggá tenni, nem fog támogatni, bízni bennem és ösztönözni. Nem lesz őszintén kíváncsi arra, hogy mi van velem. Már egészen elfelejtettem milyen korlátok nélkül szeretni valakit és milyen mikor viszont szeretnek, pedig én tényleg csak arra voltam kíváncsi, hogy érzed magadat, de úgy tűnik, erre most nem kaphatok választ. Nem baj. Most először önmagamra szeretnék időt szánni, mert mindenki mással törődtem, csak magammal nem. 

Eldöntöttem, hogy én nem maradok ilyen. Többé nem aggódok senki miatt feleslegesen, mert így a saját céljaimat fogom elveszíteni. Viszont minden veszteség, ami ebből születik nekem megéri. Cserébe megígérem, hogy nem felejtem el a tengerkék szemeidet, amik arra emlékeztetnek, hogy milyen csodálatos élni, veled, meg a fények éjszaka, és a nyugati, ahonnan aznap este nem indult vonat hazafelé és nem ültem rajta álmodozva arról, hogy egyszer talán még felhívsz.

„Ó, milyen hatalmas vagy és milyen gyönyörű, szólt az uralkodóhoz. Lennék bár a feleséged. Már van, mondta a hatalmas uralkodó, s a Szürke Tündérre mutatott. Amúgy sem kellene olyan hitves, akit csak a csillogás vonz, olyan, aki csak a filmek szereplőit tudja szeretni, akkor is, ha azok csak műanyagból vannak.
A királylány akkor szégyenében elbujdosott, levágta a haját, elhajította a koronáját, beállt egy vendéglőbe mosogatólánynak, nem akart soha többet királylány lenni, csak olyan egyszerű lány, akit tudhat bárki is szeretni, s ott várta a vendéglőben, hogy jöjjön végre ez a bárki.”
/Háy János - Hozott lélek/

Emlék. Az, hogy milyen döntsd el Te.

Van néhány pillanat amiről tudom, hogy erre érdemes lesz emlékezni. 

"Félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…" 

Szeretettel gondolok rá. Gyakran látom, őt mikor behunyom a szemeimet, pont olyan, mintha éjszaka lenne. Pedig tudom, hogy nem gondol rám, talán már alszik, vagy még mindig ébren van és várja a hajnalt, egy új nap kezdetét. Beszélni nem szeretek róla, nem tudom, hogyan magyarázhatnám, el másoknak miért hiányzik és pontosan mi az. Azokban a pillanatokban jöttem rá, hogy mit érzek mikor már nem volt itt. Olyan üres volt a szoba, mint még soha pedig csak a mondatai hiányoztak belőle. Meg az igazság, amit mindketten tudunk, és nem lettem boldogabb, de még csak jobb sem. Szerettem volna legalább megállítani az időt, hátha történik valami, de azon kívül, hogy rájöttem arra, hogy a gyűlölet néha csak egy fogalom és egészen mást jelent, nem változott semmi. Gondoltam felhívom, de nem tettem. Már régóta nem tudtam ennek a része lenni, csak egy olyan darab, ami pótolható vagy nem is igazán fontos. Mások meg úgy is jobban tudják helyettem, ezért is kaphat egy történet oly sok befejezést, az egyik lehet, hogy neked is tetszene. Arról írtam, hogy a szeretet sosem döntés kérdése, és vannak olyan pillanatok, amiket tényleg soha nem kaphatunk vissza. 

Az emberek nem szeretnek a negatív érzésekről beszélni, mint a gyűlölet, az irigység, a fájdalom, ha bántanak vagy éppen fordítva. Életünk során számtalan hibát követünk el. Van az úgy, hogy ma lángoló szerelem, holnap meg már azt sem tudom mit akartam tőle. Viszont ez most nem erről szól. 

Szeretném elmondani, hogy hiányoztok. Meg azt is, hogy csalódtam. Valamikor elhittem, hogy a barátság nem felszínes kapcsolat, hogy majd itt lesznek, ha szükségem lesz rájuk. Úgy éreztem egyedül maradtam, hogy az a világ amiben egy évig éltem nem is létezett igazán. A legrosszabb talán mégis az, hogy tudom, nagyon nehéz lesz megbocsájtanom. Megtanultam, hogy a barátság nem az együtt töltött időben mérhető, hanem abban, hogy mikor számíthatsz a többiekre. Mert, ha éppen széthullik körülötted minden, és te egyedül vagy, akkor valamit rosszul csináltál. Őszintén sajnálom, hogy így alakult, de azt mondják minden csalódás egy lépéssel előre visz. Remélem, hogy tényleg így van.

"Zengő érc vagyok és pengő cimbalom.
Rohadjon meg mindenki.
Gyűlöllek."
/Esterházy Péter/

<3

A szerelem az olyan, hogy elfogadsz valakit úgy, ahogy van. Az összes jót és rosszat mert tudod, hogy a legjobbat akarjátok kihozni egymásból. Mégis a legszebb érzés az, mikor valaki akkor jön mikor mindenki más megy. Akinek őszintén elmondhatsz mindent, hogy mekkora káoszt okoztál magadnak, amiből nem láttad a kiutat. Nincs fontosabb annál, hogy őszintén tudj beszélni az összes titkodról. Tőle nem félsz, tőle nem tartasz, hogy mit fog gondolni rólad. Tudod, hogy miatta megéri, bár tudod, hogy most elvakítanak az érzések, mégis boldog vagy.

Nem maradt más csak ő és néhány igaz barát. Nem tagadom, hogy nem sajnálom azokat, akiket elveszítettem, de tudom, hogy ez most így a legjobb. Szerencsésnek érzem magamat azok miatt az emberek miatt, akik még mindig itt vannak, mert tudom, hogy történjen bármi lesz kire számítanom. A többi pedig nem számít.

A lány a folyó partján ült. Nézte a szürke, közömbös vizet. A szél simogatta az arcát, színes levelek vették körbe, megérkezett az ősz. A nyári forgatagnak már nyoma sem volt a szigeten. Néha elhaladt előtte egy-egy kocogó ember, de ez sem zökkentette ki, csak némán meredt maga elé. Arra gondolt, hogy hová tűnt a boldogság? Vajon mivel kezdődött el ez az egész? Férfi és női arcok mosódtak el előtte. A legrosszabb érzés számára az volt, hogy nem érezte a hiányt. Helyette kapott egy olyan érzést, ami sokkal rosszabb volt. Rájött, hogy tud élni a férfi nélkül. Csak egyáltalán nem akart. Bármerre is járt a városban, az emberek között, valami rá emlékeztette. Mennyi mindent meg akart még tenni vele, mire már nem maradt idő.
Eszébe jutottak azok az alkalmak mikor együtt nevettek, néha egymáson, néha pedig másokon. Gina mellette úgy érezte magát, mint egy kamasz lány, aki rajongott érte. Boldog volt, mikor a férfi tengerkék szemeibe nézett, pedig tudta, hogy a tükör darabokra van törve, de nem törődtek vele. Ezúttal csak a jelennek éltek, és nem érdekelte őket sem a múlt, sem a jövő. Bárhol is voltak, csak szórakoztak és élvezték azt, amit a sors nekik szánt. Mindegy mennyi idejük volt, napok vagy csak egyetlen éjjel. Tudta, hogy ritka az ilyen, mikor valaki ennyire megváltoztat benne valamit. Mintha elkezdte volna másképp szemlélni az életet. Útközben rájött, hogy többet akar néhány vidám percnél. Úgy gondolta, hogy az a pillanat lehetett a kezdete annak a lavinának, ami most végig söpört az életén. Muszáj volt változtatni. Így Gina eldöntötte, hogy a kétségeit nem tartja magában, mert az még sosem vitte előre, csak hátráltatta őt. Mikor valami véget ér, az örökre az emlékezetébe égett. Ettől az emléktől sem tudott megszabadulni, és maga előtt látott mindent, mikor ott ült a folyó partján. Megbeszélték, hogy egy időre (ki tudja meddig) eltűnnek egymás életéből. Viszont néha nem az emberek, hanem a körülmények alakítják a döntéseket. Így mikor úgy érezte teljesen elveszett írt neki egy üzenetet, bár tudta, hogy nem kéne. Azért mert még mindig hiányzott neki, de csak arra tudott gondolni, hogy igazán szüksége van egy barátra, akivel hónapokon át megosztotta az élete minden rezdülését. Ő volt az első olyan, akiről tudta, hogy nehéz lesz megszokni nélküle. Tudta, hogy az elválás azért mindig olyan nehéz valakitől, mert tudod, hogy ott van valahol a világban, talán nem is olyan távol tőled, és neked nélküle kell élni. Olyan, mint a végtelen világűr, hold és csillagok nélkül.
De ez csak a kezdet volt.
Gina számított rá, hogy megváltoznak a dolgok, és arra is, hogy elveszítheti azokat az embereket, akikről azt hitte, hogy a barátai. Úgy érezte össze zavarta az életét, és ez nem is alakult másképp. Nem tudta, hogy mit érezzen ezzel kapcsolatban. Persze, egy ideig szomorú volt, de ilyenkor mindig ráébresztette valami, hogy nem maradt igazán egyedül. Az élet ilyen.
Emberek jönnek-mennek, néhányan maradnak, mások távoznak az ajtón, és örökre becsukják azt maguk mögött.
Ránézett az órájára és tudta, hogy hamarosan itt lesz. Ezt a helyet választotta, mert itt töltötték együtt a legtöbb időt. Igazából nem vágyott semmire. Csak szerette volna megölelni, és elmesélni neki mindent. Leginkább azért hiányzott neki, mert vele tudott őszinte lenni, arról is, amiről másoknak nem beszélt. Sokan nem tudták, hogy mi van a felszín alatt. Mert eljátszotta, hogy ott van, mások elhitték neki, hogy mennyire ragaszkodik. Már ő maga sem tudja miért adott más-más szerepeket az embereknek. Egy dologban viszont biztos volt: mindig helyre hozta az életét, mindegy, hogy ki volt mellette, és mennyi barátja volt közben. Újra várat fog emelni, de nem falakat mások ellen. Ezzel az ősszel érezte a változás szelét. Ő sem volt más, csak egy lány, aki élte az életét, ami hol könnyebb volt, hol nehezebb.
Hirtelen valaki átölelte őt. Szorosan fonta a karjait a férfi köré, újra érezte az illatát, és a világ, ami szétesni látszott, most újra egyben volt. Nem tudta mi következik ezután, de tudta, hogy ezt soha nem akarja elfelejteni.

Megint ott találod magadat. Valakivel szemben egy padon miközben megpróbálod elmondani, hogy miért nem jó ez így. Mert nem akarod sem őt, sem magadat bántani. Az egész úgy kezdődött, mint egy mese. Mikor valaki besétál azon az ajtón…

Sosem tagadtam, hogy mennyire oda vagyok érte. Csak a nyári estékre emlékszem mikor rá vártam. Mikor együtt nevettünk és a város fényei ránk borultak és a közös titkunkra. Olyan volt, mint egy ébren töltött álom, amiről tudtam, hogy véget fog érni. Nem akartam gondolni rá, mert nem tudtam elképzelni. Egyszer csak megjelent az életembe és egyre fontosabbá vált.

A mi kettőnk története ott ért véget, ahol mások elkezdődnek.

Egyetlen nyár volt, mégis sokkal többet jelentett, mint eddig bármi. Vele jó volt, mellette önmagam lehettem, és megtanultam, hogy egy bizonyos pontig félre lehet tenni a nagy érzelmeket. A szerelem nem a legfontosabb dolog a világon. Annyi minden mást tudtunk egymásban értékelni.   

Nem is tudnék mást mondani csak azt, hogy köszönöm. Egyetlen percet sem szeretnék elfelejteni, ha lehetne, egy kívánságom azt a pillanatot szeretném, mikor először láttalak. Mert akkor kezdődött valami igazán különleges, amit soha nem felejtek el.

Mikor eszembe jutnak, a közös emlékeink egyáltalán nem vagyok szomorú, csak mosolygok és nevetek azokon a dolgokon, amik velünk történtek. Őszintén remélem, hogy még mindkettőnknek jár egy olyan történet, ami majd boldog befejezést fog kapni.

Viszont esténként mikor az ember ott fekszik a sötétben, arra gondolok, hogy milyen jó lett volna nem találkozni veled. Legalábbis nem most. Az a baj, hogy sokszor elhittem már, hogy én fogom megváltoztatni az embereket, hogy segítek nekik, mert azt akarom, hogy jobban legyenek.  Csak lassan tanulom meg, hogy erre még én sem vagyok képes. Összetört szíveket nem tudok megjavítani bármennyire is szeretném és túl kevés időm van arra, hogy reménytelenül várakozzak. A válaszokat időben ki kell mondani és a döntéseket meghozni, nem szabad feláldoznod magadat senkiért.

Soha ne felejtsd el, hogy Te vagy a legfontosabb és csak addig maradj, amíg fontosnak érzed magadat és értékesnek, mert utána már nincs értelme folytatni.