2015. december 25., péntek



Tél van. A percek lassan telnek és én fázok. Amíg várom a buszt addig rád gondolok, de nem csak kifejezetten, hanem úgy az egészre. Mindenkire, aki érezhette valaha ugyanazt amit én. Az űrt a mellkasa helyén amit aztán betöltött valaki, akitől meg kellett szabadulnod pedig jó lett volna, ha nem. Akkor azt hittem, hogy örökké nyár lesz és ez rettenetes lomha szürkeség nem fog beköltözni. A vágyódás az egyik legősibb emberi érzés és mindig az a legkívánatosabb amit nem kaphatunk meg. De mi lesz, ha mégis? Vagy akkor, ha rögtön el is kell veszítenünk? Rengeteg kérdést tehetünk fel önmagunknak és néhányra szükségünk van. Muszáj válaszokat kapnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Viszont ez az út nem biztos, hogy könnyű. Lehet, hogy tövisekkel találod szembe magadat, elutasítással és azzal, hogy ez nem normális. De akkor ki vagyok én? Ismerhetem magamat annyira, hogy biztos legyek a döntéseimbe? Ami eddig jó volt azt már másképp látod. Nem lehet hibákat elkövetni, csak tapasztalatot szerezni. Ami veszteségekkel jár és én is tudom, hogy ez a váza már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Ha valamit darabokra törsz és utána azt mondod, hoppá ezt nem így kellett volna csinálni, vagy így kellett volna, de mégsem úgy alakult, az már akkor sem lesz ugyanolyan. Nem tudsz ugyanúgy nézni rá mert mindig ez lesz az a tárgy aminek látod a repedéseit amiket te okoztál. Mégsem szabadulsz meg tőle csak azért mert megváltoztak az érzéseid. Inkább csak hozol egy döntést, hogy máskor nem leszel ilyen ügyetlen, hogy jobb leszel. A szeretet és a vágyódás nem döntés kérdése csak megtörténik. Akkor is, ha akarod és akkor is, ha nem. Nem lehet előre tudni, hogy hova visznek téged és miket tanulsz meg magadról. Tegyél fel kérdéseket és válaszold meg őket. Nem várhatsz mindig arra, hogy az idő hozza meg. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése