2016. április 22., péntek


Arra gondoltam, hogy néha milyen furcsa az élet. Olyan mintha azóta eltelt volna egy örökkévalóság. Annyi minden megváltozott. Mégis volt benne valami szép, egy régi emlék. Mindig csak sokkal később jövünk rá az életben, hogy a döntéseink tényleg valóra váltották-e az elképzeléseinket. Én biztos vagyok benne, hogy igen. Örülök a boldog pillanatoknak és kívánom, hogy tartson ki minél tovább. A legfontosabb, hogy legyen, aki őszintén szeret és, hogy viszont szerethesd őt. Annyi minden vár még a jövőben amiről fogalmunk sincs, hogy milyen lesz. Nekem néha elég megállni egy pillanatra és emlékezni az összes olyan emberre vagy történésre amiről azt gondoltam, hogy boldoggá fog tenni. Hosszú út vezetett idáig és tudom, hogy ezekre mind szükség volt. Éppen ezért lehetek most itt, ahová soha nem gondoltam, hogy el fogok jutni. 

2016. február 1., hétfő



Reggel hideg volt kint. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a tél soha nem fog véget érni. Persze volt már rosszabb is, most alig havazott. Elindultam a buszhoz és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy meglepett ez a mozdulatlanság. Nyugalom vett körül ami annak az eredménye, hogy sikerült rendbe tennem az életemet ami igényelt változásokat. Egyszer valaki azt mondta, hogy soha nem tudom magam mögött hagyni a múltat és ragaszkodom az emberekhez akikhez már nem kéne. Ez most megváltozott. Már nem félek attól, hogy elvesztek néhány embert, akikre már nem tudok barátként gondolni. Egyszerűen néhány kapcsolat véget ér, különösebb okok nélkül vagy azzal igazából mindegy. 
Szóval boldogan utaztam. Már nagyon régen éreztem így magamat. Ez nem csak boldogság volt, de biztonság is. Egy ideje már nem gondolok rossz dolgokra így a félelem elkerül. Csak egy-két rossz álom van amik ébredés után már nem számítanak. 
Soha nem tudtam másoknak mesélni őszintén a szerelemről. Annyira a sajátomnak érzem, mintha a naplómat és a legféltettebb titkaimat kéne másokkal megosztani. Néha még én sem hiszem el, hogy ennyire jó dolgok megtörténhetnek velem, csak azt tudom, hogy vigyáznom kell rá. Miatta most sem látom a szürkeséget ami előtte felemésztett. A buszon álmos arcok bámultak ki az ablakon. Vajon mire gondolhat a többi ember? Biztosan a feladataikra, a szerelmükre, a családjukra, az álmaikra. Még van néhány percük. Elmélkedni és átgondolni. A legfontosabb viszont, hogy önmagunkat értékeljük és megvizsgáljuk, hogy mi tesz boldoggá és mi az ami már csak pusztít. 

2016. január 4., hétfő


Őri István:
Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom,
hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra,
hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

2015. december 25., péntek



Tél van. A percek lassan telnek és én fázok. Amíg várom a buszt addig rád gondolok, de nem csak kifejezetten, hanem úgy az egészre. Mindenkire, aki érezhette valaha ugyanazt amit én. Az űrt a mellkasa helyén amit aztán betöltött valaki, akitől meg kellett szabadulnod pedig jó lett volna, ha nem. Akkor azt hittem, hogy örökké nyár lesz és ez rettenetes lomha szürkeség nem fog beköltözni. A vágyódás az egyik legősibb emberi érzés és mindig az a legkívánatosabb amit nem kaphatunk meg. De mi lesz, ha mégis? Vagy akkor, ha rögtön el is kell veszítenünk? Rengeteg kérdést tehetünk fel önmagunknak és néhányra szükségünk van. Muszáj válaszokat kapnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Viszont ez az út nem biztos, hogy könnyű. Lehet, hogy tövisekkel találod szembe magadat, elutasítással és azzal, hogy ez nem normális. De akkor ki vagyok én? Ismerhetem magamat annyira, hogy biztos legyek a döntéseimbe? Ami eddig jó volt azt már másképp látod. Nem lehet hibákat elkövetni, csak tapasztalatot szerezni. Ami veszteségekkel jár és én is tudom, hogy ez a váza már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Ha valamit darabokra törsz és utána azt mondod, hoppá ezt nem így kellett volna csinálni, vagy így kellett volna, de mégsem úgy alakult, az már akkor sem lesz ugyanolyan. Nem tudsz ugyanúgy nézni rá mert mindig ez lesz az a tárgy aminek látod a repedéseit amiket te okoztál. Mégsem szabadulsz meg tőle csak azért mert megváltoztak az érzéseid. Inkább csak hozol egy döntést, hogy máskor nem leszel ilyen ügyetlen, hogy jobb leszel. A szeretet és a vágyódás nem döntés kérdése csak megtörténik. Akkor is, ha akarod és akkor is, ha nem. Nem lehet előre tudni, hogy hova visznek téged és miket tanulsz meg magadról. Tegyél fel kérdéseket és válaszold meg őket. Nem várhatsz mindig arra, hogy az idő hozza meg. 


2015. december 21., hétfő



Már nem mondom, hogy hiányzol. Ez nyilván neked is feltűnt. Nem akarok üres szavakkal dobálózni pedig abban igazán jók vagyunk. Még néha gondolok rá, hogy mi lett volna, ha... de akkor eszembe jut, hogy mi volt. Nem kell mondanod semmit és már úgy érzem, hogy nekem sem kell. A szavak már nem törnek utat maguknak mert más lett a csend. Bennem változott meg, de ha őszinte akarnék lenni veled azt is elmondanám, hogy a lényeg az már soha nem lesz más. Nem fejthetem vissza a múlt szálait legfeljebb nevetek rajta, ha éppen arra járok majd egyszer. Csak ne mondd azt, hogy valami, de azt sem, hogy nem volt semmi. Ha összefüggések lennénk a mi ábránk bonyolult és megfejthetlen. Hagyjuk meg így az utókornak mert ebben még én is megbotlok éjjelente mikor elindulok a sötétben. De nem hozzád csak valamerre a világban. Néha szeretnék belefeledkezni, de csak azért, hogy legyen okom üres tekintettel bámulni kifelé a vonat ablakán, ők úgy sem tudják, hogy rád, sokkal inkább rólad. Bonyolult térkép vezet a szívhez, de a végén nem találjuk meg a kincset, csak magunkat találjuk ott. Valahol, ahol nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd leszünk. 

2015. december 17., csütörtök



Már nem olyan a szerelem mint régen volt. Egy üveggömb az egész amit kívülről nézek és olyan csodálatos, hogy nem lehet szavakkal megformázni azt ami benne rejtőzik. Mesét is írhatnék róla, hogy milyen érzés volt mikor visszajöttél pedig már azt hittem soha többet. Óvatosan lépkedtem rajta, hiszen nem lehetett tudni, hogy milyen lesz vagy mennyire törékeny ebben a hideg télben. Aztán nem tudnám megmondani hogyan, de a szerelem lassan felmelegítette a szobát, ahol mellettem feküdtél és én arra gondoltam, hogy a szemed már nem jegeskék színű. Inkább olyan mint az ég amin a bárányfelhők úsznak. Úgy tudlak nézni mint a lobogó tüzet vagy a karácsonyfát, csendben és csillogó szemekkel. Nem tudom és talán nem is számít, hogy miben mérhetjük egy ember boldogságát most csak ezt érzem melletted. Csendben hallgatom és behunyom a szemeimet már nem vágyok arra, hogy ez legyen minden. Sose tudhatunk előre semmit, de egy jó barátom azt mondta, hogy ne aggódjak emiatt. Én  pedig csak annyit tudok mondani, hogy ez most tényleg más és nekem így tökéletes.