A lány a folyó partján ült. Nézte a szürke, közömbös vizet. A szél simogatta az arcát, színes levelek vették körbe, megérkezett az ősz. A nyári forgatagnak már nyoma sem volt a szigeten. Néha elhaladt előtte egy-egy kocogó ember, de ez sem zökkentette ki, csak némán meredt maga elé. Arra gondolt, hogy hová tűnt a boldogság? Vajon mivel kezdődött el ez az egész? Férfi és női arcok mosódtak el előtte. A legrosszabb érzés számára az volt, hogy nem érezte a hiányt. Helyette kapott egy olyan érzést, ami sokkal rosszabb volt. Rájött, hogy tud élni a férfi nélkül. Csak egyáltalán nem akart. Bármerre is járt a városban, az emberek között, valami rá emlékeztette. Mennyi mindent meg akart még tenni vele, mire már nem maradt idő.
Eszébe jutottak azok az alkalmak mikor együtt nevettek, néha egymáson, néha pedig másokon. Gina mellette úgy érezte magát, mint egy kamasz lány, aki rajongott érte. Boldog volt, mikor a férfi tengerkék szemeibe nézett, pedig tudta, hogy a tükör darabokra van törve, de nem törődtek vele. Ezúttal csak a jelennek éltek, és nem érdekelte őket sem a múlt, sem a jövő. Bárhol is voltak, csak szórakoztak és élvezték azt, amit a sors nekik szánt. Mindegy mennyi idejük volt, napok vagy csak egyetlen éjjel. Tudta, hogy ritka az ilyen, mikor valaki ennyire megváltoztat benne valamit. Mintha elkezdte volna másképp szemlélni az életet. Útközben rájött, hogy többet akar néhány vidám percnél. Úgy gondolta, hogy az a pillanat lehetett a kezdete annak a lavinának, ami most végig söpört az életén. Muszáj volt változtatni. Így Gina eldöntötte, hogy a kétségeit nem tartja magában, mert az még sosem vitte előre, csak hátráltatta őt. Mikor valami véget ér, az örökre az emlékezetébe égett. Ettől az emléktől sem tudott megszabadulni, és maga előtt látott mindent, mikor ott ült a folyó partján. Megbeszélték, hogy egy időre (ki tudja meddig) eltűnnek egymás életéből. Viszont néha nem az emberek, hanem a körülmények alakítják a döntéseket. Így mikor úgy érezte teljesen elveszett írt neki egy üzenetet, bár tudta, hogy nem kéne. Azért mert még mindig hiányzott neki, de csak arra tudott gondolni, hogy igazán szüksége van egy barátra, akivel hónapokon át megosztotta az élete minden rezdülését. Ő volt az első olyan, akiről tudta, hogy nehéz lesz megszokni nélküle. Tudta, hogy az elválás azért mindig olyan nehéz valakitől, mert tudod, hogy ott van valahol a világban, talán nem is olyan távol tőled, és neked nélküle kell élni. Olyan, mint a végtelen világűr, hold és csillagok nélkül.
De ez csak a kezdet volt.
Gina számított rá, hogy megváltoznak a dolgok, és arra is, hogy elveszítheti azokat az embereket, akikről azt hitte, hogy a barátai. Úgy érezte össze zavarta az életét, és ez nem is alakult másképp. Nem tudta, hogy mit érezzen ezzel kapcsolatban. Persze, egy ideig szomorú volt, de ilyenkor mindig ráébresztette valami, hogy nem maradt igazán egyedül. Az élet ilyen.
Emberek jönnek-mennek, néhányan maradnak, mások távoznak az ajtón, és örökre becsukják azt maguk mögött.
Ránézett az órájára és tudta, hogy hamarosan itt lesz. Ezt a helyet választotta, mert itt töltötték együtt a legtöbb időt. Igazából nem vágyott semmire. Csak szerette volna megölelni, és elmesélni neki mindent. Leginkább azért hiányzott neki, mert vele tudott őszinte lenni, arról is, amiről másoknak nem beszélt. Sokan nem tudták, hogy mi van a felszín alatt. Mert eljátszotta, hogy ott van, mások elhitték neki, hogy mennyire ragaszkodik. Már ő maga sem tudja miért adott más-más szerepeket az embereknek. Egy dologban viszont biztos volt: mindig helyre hozta az életét, mindegy, hogy ki volt mellette, és mennyi barátja volt közben. Újra várat fog emelni, de nem falakat mások ellen. Ezzel az ősszel érezte a változás szelét. Ő sem volt más, csak egy lány, aki élte az életét, ami hol könnyebb volt, hol nehezebb.
Hirtelen valaki átölelte őt. Szorosan fonta a karjait a férfi köré, újra érezte az illatát, és a világ, ami szétesni látszott, most újra egyben volt. Nem tudta mi következik ezután, de tudta, hogy ezt soha nem akarja elfelejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése