Minden széthullik. Az élet darabokra esik szét. Ezekbe kapaszkodom én, csak egyre távolabb sodródnak egymástól, és már nem látom a képet. Lélegezni próbálok miközben minden elsötétül körülöttem, szeretnék még mondani valamit, valami okosat a múltról, meg a jövőről, és, hogy milyen jó lenne tudni hányszor leszünk még boldogok az életben. Hiába vannak rendben a dolgok, nem lehet minden nap egyforma, az, hogy mi lesz később még mindig nem lehet tudni. Nincsenek biztos pontok. Mint amikor felébredsz reggel, és fogalmad sincs merre indulsz, csak azt tudod, hogy este már máshol leszel.
Aztán megpróbálod összeszedni magadat, bármilyen nehéz is, újra kell kezdeni. Mert, ha nem így lenne, akkor eltűnnél a világ elől.
Csak azt sajnálom, hogy már nem számít semmi amit együtt éltünk át, hogy minden ígéret eltűnt arról, hogy mindig itt leszünk egymásnak. Talán csak én tudom, hogy akkor van a leginkább szükséged egy barátra mikor úgy tűnik, hogy jól megvagy nélkülük. Most utoljára mondom el, hogy mindenki megérdemli a boldogságot, csak meg kell látni az apróságokban azt ami reményt adhat, és nem szabad eldobni azt ami sokat jelent. Valamiért most először úgy érzem, hogy a közös jelenetünk végén Te távoztál először a színpadról, én meg hiába mennék utánad már nem jelentene semmit.
Most ez van. Aztán majd kiderül, mit hoz a jövő és, hogy a múltunk darabkáiból lesz-e újra teljes kép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése