Egyre inkább fulladozom a szavak között. Egyre jobban fáj az, amiről nem tudok beszélni. Attól félek, hogy két mágnes ellentétes oldala. Már nem tudom, és nem derül ki soha. Szeretnék elfutni, elsüllyedni, hogy ez gyerekkor volt tényleg, vagy csak álmodtam az egészet. És mindjárt ébredek. Ahol nem tanítanak szabályokra, hogy tökéletes felnőtt legyek, aki szürkeséget lélegzik és egy napon semmivé lesz. Látod ezek vagyunk mi. Mágnesek, rózsák, tövisek, élet, halál. Abban a pillanatban élünk. Keresem a vészkijáratot, de azt elfelejtették megépíteni, innen nem lehet távozni csak, ha engedik. Ide csak jönni lehet, azt is akaratlanul. Szeretnék kérni vagy inkább kívánni, olyan jónak lenni, mint amilyennek te gondolod, hogy vagyok, én pedig érzem, hogy nem. Ez a súlyos feketeség, tudom, hogy érted. Hogyne értenéd. Legalább ketten vagyunk itt és ez sokkal jobb, mintha egyedül lennék. Hullámvasúton ülünk, lehet, hogy életnek nevezik, mi pedig csak nevetünk, pedig jól tudjuk, hogy egyszer el fog fogyni a sín. Akkor aztán vége a menetnek. Legalább emlékezni fogok, hogy egyszer milyen boldog voltam. Milyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése