Ott állunk valaminek a tetején és nézzük a világot. A fényeket. Minden olyan apró, jelentéktelen mikor tudom, hogy mellettem vagy. Minden ember szeretne sikeres lenni, de pontosan mi az? Elérni a célt, vagy magasan szárnyalni fölötte? Néha mindkettőre szükség van. Néha kell, hogy padlóra kerülj és ne sikerüljön elsőre, mert ez megtanít küzdeni, és rájössz, hogy inkább félj és tegyél meg érte még többet, kell az ösztönzés, ami ebből jön. Nem szabad várni valamire, csak azok mondják ezt, akik nagyon félnek a jövőtől. Ami gyakran olyan rémisztő, mint lenézni a nyolcadikról. Gondolni a halálra. A reménytelen szerelmekre. A múltra. Felébredni hajnalban és nézni a sötétséget. Vagy egy jelentéktelen éjjel, megtartani mások titkát, még a sajátodat is. A távolban már látni lehet a hegyeket, ott lent az autókat, az esőt, az embereket. A szoba üres. Mindig csak ketten vagyunk benne, és miközben nézlek téged, lázasan gondolkodom, hogy ki vagyok én. A tükör túl magasan van, nem látom az arcom. Érzéseket keresek, azokat, amikről azt gondoltam soha nem lesz rájuk szükségem. Egy fénykép vagyok a pénztárcádban, te meg egy harapás a karomon. Ezt tudom a szerelemről meg azt, hogy az összes jövőm csak egyetlen pillanat. A következő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése