ღ Engi ღ crazydreamworld

1919 május 21.-én született Fehér Klára, magyar író. Az én legkedvesebb regényem írója.

Miatta született meg Horváth Kati, Laci, Balambér az álom hajó, Pacni a kutya, Regendorf haja és még sok más élmény, ami ebben a könyvben van.

Azt már az első oldalról megtudhatjuk, hogy hálóingben nem lehet iskolába menni. Amikor ezeket az oldalakat olvastam, arra gondoltam, hogy ez a lány olyan, mint én, csak sokkal jobb. Legalábbis ugyanolyan szerencsétlen, de okosabb és kitartóbb, van benne valami plusz, ami miatt érdemes felnézni rá, ami miatt egy igazi példaképpé válhat bárki számára. Mert sokszor megesik velünk is, hogy szerencsétlenkedünk, hogy kitalálunk valamit - de mi lesz, ha valósággá válik? És miért nehezebb az utóbbi, mint a képzelet? Néha akkor is hazudnunk kell, ha nem akarunk, vagy felnőni mikor nem számítunk rá....

A világ nem várja meg, míg készen leszel rá. Katinak az egyik legjobb tulajdonsága, hogy már korán felismerte, hogy csak a saját erejéből juthat egyről a kettőre. Nem számíthat senkire, csak saját magára, és megtanult küzdeni azért, hogy elérje a céljait. Aztán hirtelen rátalál a csodálatos szerelem és minden megváltozik. A kitalált fiú, mégis létezik. Hány lány örülne, ha tényleg így lenne... pedig lehet, hogy bárkivel megtörténhet, csak türelmetlenek vagyunk. Megpróbál mindent a legjobban csinálni, az út mégis tele van buktatókkal, sokszor van úgy, hogy a legjobbat akarjuk mégsem sikerül. Láthatjuk ennek az egyáltalán nem hétköznapi lánynak az életét, az útvesztőket, csapdákat és mókás pillanatokat. Igen, tőle érdemes tanulni. 

Nem lehet minden történetnek boldog vége, csak akkor, ha mi is azt akarjuk. 

"Megint úszik a csónak a tócsán. De a tócsa most nem tenger, hanem égbolt, sok-sok fehér felhővel. És a hajó felemelkedik, és felszáll a holdba, és úszik a tejúton, és kilép ezerkilencszáz-negyvenegyből, az időn úszik keresztül, már a jövő században jár. 

– Butaság, akkor mi már nem is fogunk élni – mondom Lacinak. 

– Dehogynem fogunk élni! Az emberek kétszáz évig fognak élni meg háromszázig. Nem lesz vérmérgezés meg hashártyagyulladás meg rák meg tüdőbaj. És nem fog senki éhen halni. És gyönyörű, nagy városok lesznek, csupa napsütéses lakással, nagy kertekkel. És nem lesznek háborúk és bajok, és nem lesz munkanélküliség, és nem lesznek gazdagok és szegények, és nem lesznek grófok és bárók… mindenki szabadnak fog születni… 

– Ezeket is könyvből olvastad? – kérdem Lacitól. 

– Onnan is. De magamtól is tudom. 

– Én nem hiszem. 

– Mit nem hiszel, Fókapofa? 

– Hogy boldogabbak lesznek az emberek."

"Egyszerre valami feneketlen sötétséget éreztem. Mintha valaki meglökött volna, vagy… nem értettem. Én eddig reggel ötkor meg fél hatkor felkeltem, elrohantam az iskolába, tanítottam Székács Dórit ötven fillérért, és éjfélig tanultam, és van egy titkos latinkönyvem, és Marival meg Zsókával mindenféle hülyeségen verekszünk, és a mamámnak soha sincs pénze, és az édesapám sovány és köhög, és valami miatt nem tud elhelyezkedni az Egyesült Izzóban, pedig ott tanulta ki a szakmáját, és Lujzi néni és egy csomó dolog, amit nem értettem soha, és nem kérdeztem soha, és azt hittem, hogy az én dolgom az, hogy jól tudjam az algebraleckét és a görög szigeteket… de van valami más is, az iskolán túl és Vajda János versein túl. 

– Kati, sohasem hallotta még ezt a verset: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; verekszenek, kié a torzsa, és csak a nagy lány néz mozit…”? 

– Nem hallottam. 

– Arról se hallott, hogy volt egy költő, József Attila… 

– Nem. Nem tanultuk… 

– És maga csak azt tanulja, amit az iskolában mondanak? 

– Nekem az éppen elég – feleltem ingerülten. – A legtöbben még azt se tudják megtanulni. 

– És biztos, hogy az jó? Hogy az igaz?"

"Anyu is volt kislány, apu is volt kisgyerek, a házmester is, Fuxi is, Ramona is, Boda is, az egész tanári kar. De engem nem érdekel, hogy az ő gyerekkorukban még nem volt villany, és nem volt autó. Engem az érdekel, hogy mi lesz holnap. Milyen világ lesz, amikor én megnövök? De ezt, úgy látszik, a felnőttek se tudják, hát a gyerekkorukról beszélnek…."