Minden kezdet nehéz, de a legnehezebb talán mégis a búcsú pillanata, amikor egy jó időre elköszönünk egymástól. Drága barátom, most hozzád írok én. Mert a szám hallgat, mióta tudom, hogy nem vagy, mégis szüntelen gondolok rád. Elmúlt felettünk rengeteg év, most mégis gyerekként látom magunkat, az iskolában. Egymás mellett ültünk, együtt nőttünk fel. Emlékszem mikor azt mondtuk, hogy mi majd kalandorok leszünk, sose adjuk fel a szabadságunkat. Az a sok balhés éjszaka, amit együtt csináltunk végig, amikor nem tudtuk, hogy hol ér minket a reggel. Valahol út közben, mégis felnőttünk. Ott voltál velem az esküvőm napján, a vállamra tetted a kezedet és azt kívántad, hogy legyünk boldogok. Hosszú évek teltek el azóta, együtt dolgoztunk, miközben nem felejtettük el, hogy honnan indultunk. Ez az út most véget ért. Láttam, amikor beteg lettél, hogy minden egyre rosszabb, próbáltam segíteni, de mégsem tehettem semmit. Olyan hirtelen történt az egész, így múlik el az élet? Ilyen könnyen veszíti el egy ember a barátját, egy nő a feleségét, a gyerekeid az édesapjukat? Annyi kérdés kavarog a fejemben, mégis miért kellett így történnie? Most nem maradt semmi. Csak az idő van, hogy enyhítse a hiányodat, de az emlék örökre itt marad, a szívünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése