ღ Engi ღ crazydreamworld

"Hallom ugyan, hogy mond valamit, de a szavak nem bizonyítanak semmit."

(Stephen King)

Gyere ülj ide az ablak mellé a fotelba. Látod milyen szép az ősz odakint? Végre mesélős idő van, eljött, hogy megoszthassak veled néhány dolgot. Már nem süt a nap, félhomály van így könnyebb elmondani mindent, ami bennem van. Nem tudom meddig fog tartani. Lehet, hogy hosszú mese lesz, de az is lehet, hogy nem. A türelmem nem tart sokáig szeretek hamar pontot tenni a mondatok végére.

Kezdjük az elején, úgy a legkönnyebb. Néhány órája a régi osztály termünk előtt ácsorogtunk. Most az idei kilencedikesek tomboltak ott, elég zűrös társaságnak tűntek, amikor valaki megkérdezte, hogy mi is ilyenek voltunk? Én milyen voltam akkor? Egy naiv kislány, aki azt hitte, hogy itt majd megváltozik az egész élete. Ha valaki az elején elmeséli, hogy milyen évek várnak majd rám gondolkodás nélkül hátat fordítanék ennek a világnak. Leszámítva azt a néhány embert, akit szeretek és, akiket itt ismertem meg. Egy új világ mindig izgalmas, egészen addig amíg nem kezdesz el csalódni benne. Szokták mondani, hogy a szépség múlandó, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.

Mindenki pontosan megtudja mondani, hogy melyik naptól kezdve változott valami az életében, én is próbáltam dátumokhoz kötni, de nem sikerült. Végül is ki tudja eldönteni, hogy melyik a rosszabb: barátban csalódni vagy egy fiúba, akibe szerelmes vagy?

Én sokáig azt hittem, hogy a szerelem az olyan, mint a páros szervek. Mint az, hogy két fülem van, a két szememmel látok, két lábbal állok a földön. De szívből csak egyet adtak. Sosem felejtem el, hogy volt néhány hónap az életemben, amikor azt hittem, hogy ez az. Egy tizenhat éves kislány, aki elhitte minden szavát egy olyan embernek, akit csak a monitoron keresztül látott. Hosszú napok voltak még hosszabb éjjelekkel, amiket inkább ébren töltött a laptoppal az ölében. Aztán elmúlt olyan hamar, mint, ahogy a nyári szünet szokott, egyszerre veszített el mindenkit, akikről később kiderült, hogy sosem szerették. De a szerelem nem múlik el, csak megváltozik. Lehet, hogy az ember tovább lép, mert egyszer mindenki ezt teszi, viszont mindenki ébredhet arra egy reggel, még évek múlva is, hogy valami hiányzik, valaki nincs itt, akinek itt lenne a helye.

Van néhány visszatérő álom és ebből az egyik róla szól. Sokszor megpróbáltam már megmagyarázni ezt az érzést, csak nem lehetetlen. Amikor őt látom úgy dobog a szívem, hogy az leírhatatlan. Amikor beszélek hozzá vagy megérintem őt arra gondolok, hogy ez nem lehet a valóság mert valahol tudom, hogy ez nem az, mégis elhitetem magammal, hogy tényleg megtörténik. Pont amikor elhiszem, felébredek. Kb. Mennyire lehet fájdalmas egy ilyen reggel? Nem rosszabb, mint a többi, de mégis más, az emberek nem értik, hogy hol járnak a gondolataid, mégis, hogyan mondhatnád el? Szerintem nincs rá mód. Élni kell tovább és talán hosszú évek múlva úgy ébredsz fel, hogy már nem is gondolsz rá. Nem tudom, hogy velem így lesz-e, vagy találok-e egyszer valakit, aki mellett nem érzem a hiányát és nem hasonlítom hozzá, de hagyom, hogy teljenek a napok a történet pedig tovább íródik igazi álmokról a valóságban.

Vannak álmok és vannak olyanok, amelyeket ébren akarunk megélni a valóságban. Miről álmodik egy gyerek? Most a nyelvvizsgám előtt jutott az eszembe, hogy én ezt nagyon rég miért akartam ennyire. Minden évben egyszer volt egy műsor a tévében, ami nekem legalább olyan fontos volt, mintha karácsony este lenne. Domin Day. Az a rengeteg dominó amit hónapokon keresztül türelemmel, és szívből építenek az emberek. Amikor a rengeteg hiba után még mindig tudsz venni egy nagy levegőt és elölről kezdeni. Ez volt az én álmom, de akkor még gyerek voltam hozzá és a szobám padlóján építkeztem.

Felnőtt fejjel (amennyire annak lehet hívni egy tizenkilenc éves lányt) beláttam, hogy nem minden álmunk fog valóra válni. Sőt a legnagyobb része talán a szobánk padlóján marad, de aztán új célokat találunk.

Régen augusztus utolsó napján listát írtam. Pontokba szedtem mindent, amit abban az évben el akartam érni. Szerepelt rajta minden: jó jegyek, sikeres vizsgák, a nyolcadikos bál... most a középiskola évében talán felírhattam volna a szalagavatót. A keringőt. Amiről sokáig nem is tudtam, hogy milyen fontos nekem. Egy emlék. Egy emlékezés. A múlt és a jelen egybefonódása. Fehér ruhában táncolni és elhinni, hogy gyönyörű vagy. Minden lánynak fontos még annak is, aki azt mondja, hogy nem. Végül is mennyi az esélye, hogy egyszer valaki tényleg elvesz feleségül? Persze nevetséges, mindenki megtalálja a párját, de honnan tudod, hogy Te is közéjük tartozol majd?

Egyetlen este, amikor nem a világgal forogsz körbe, hanem az forog körülötted...

A végzős év inkább rémálom, mint sem tökéletes valóság, de mégis itt derül ki, hogy sikerül-e megvalósítani azt amire vágysz. A jövő mindig kétséges és a kívánságokkal nem szabad játszani, inkább csak törekedj a jóra és a baj, akkor sem fog elkerülni, de legalább megpróbáltad.