Egy lecke van az életben amire muszáj mindig emlékeztetnem magamat: bármit teszek nem élhetek a múltban. Vannak pillanatok, emlékek amiket bármennyire szeretnék nem élhetek újra. Voltam valaki, voltam kisgyerek, buta kamasz lány, aki bezárkózott és eldöntötte többé senkit sem enged be azon a bizonyos ajtón. Hosszú út vezetett idáig. Csalódtam, aztán talpra álltam. Csak egyetlen dologért lehetek hálás: azért, hogy vannak emberek, akik nem engedtek el. Látták, hogyan lettem ilyen ember és mégis szeretnek. A legerősebb érzelem a világon amit nem szakíthat meg az idő. Aki egyszer a barátoddá lett ezen a hosszú úton, bármi is történjék mindig az marad, így vagy úgy emlékezni fogtok egymásra. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármi biztosan tudhassak a jövőmről, hogy mi fog történni velem, de azt biztosan tudom, hogy kik azok az emberek, akikről azt akarom, hogy mindig szerepeljenek az életemben. A régi fájdalmak sosem múlnak el, de egyetlen szenvedés sem tart örökké. Aztán hirtelen ott találod magadat valahol, és elhiszed, hogy boldog lehetsz. Többé nem kell hazudnom magamnak, csak megküzdeni mindennel ami még előttem áll. Mert képes vagyok rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése