Úgy is mindig az fog hiányozni, akinek nem kellek, aki miatt akkora űr van a szívemben, hogy nem látom a túl oldalt. Úszok egy tengerben aminek nincsenek partjai. Próbálok menekülni, tudom, hogy fel kéne adnom, de képtelen vagyok rá. Nem tudom megtenni bármennyire is szeretném. Ez az én börtönöm... Így jön rá az ember, hogy rab a saját lelkében. Sokszor megígértem már, hogy nem érdekel - és legalább ennyiszer próbáltam úgy is csinálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése