2013. november 2., szombat


Vannak napok mikor magányos vagy. Annyira egyedül érzed magadat ebben a világban, hogy már csak a fantáziád menthet meg. Elképzelt élet arról, hogy akit szeretsz végre észreveszi, hogy létezel és nem csak játszik veled. Arra kér, hogy bocsásd meg neki azt amit a szíveddel művelt, azt a kínzóan lassú játékot, ami a pusztuláshoz vezet. Látom, ahogy elmúlik belőled az élet, de üres szemeid most sem mondanak nekem semmit. Nem kérsz segítséget, nem ordítasz, hogy valaki végre megmentsen. A test kárhozatra van ítélve az idő és szerencse által, de egy lélek milyen hosszú ideig lehet szomorú? Egy vagy több ezer életen át? Azt mondják az idő minden sebet meggyógyít és a többség biztosan tudja, hogy ez hazugság, mert a fájdalom enyhülhet, és az érzések megfakulhatnak, de az emlékek és az álmok nem múlnak soha. Minden éjjel mikor lehunyom a szememet azt kívánom, hogy ne találkozzak veled. Mert minden reggel mikor te vagy az első gondolatom tudom, hogy újra veled voltam és nincs ettől fájdalmasabb ébredés a világon. Ugyanolyan, mint évekkel ezelőtt. Nem változik semmi, csak a világ körülöttünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése