Várok. Nem akar telni az idő. Az emberek kijelzőt bámulják, telefonálnak, és az órát lesik. Szinte teljesen elvesztem a tömegben. Én nem sietek sehova, várok. De nem tudom mire. Mintha évek óta lennék ugyan ott, de közben rájöttem, hogy unom az egészet. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a vonatok hangját és sikítani szeretnék, de senki sem hallja. Miért nem tudok elmenni innen? Mintha valami ide kötne amitől nem tudok elszakadni... csak várok. Valahol legbelül tudom, hogy hiába vagyok itt. Már nem fog eljönni, de nem tudom elfogadni. Arra gondolok, hogy egy nap már nem fogom tudni felidézni az arcát. Elfelejtem, hogy mit ígért nekem, és nem leszek már annyira dühös. Eljön majd azaz idő, amikor nem fog minden nap az eszembe jutni, és nem lesz bennem ez a különös érzés. Mintha valami hiányozna az életemből. Képes voltam várni rád éveken keresztül, de azt hiszem itt az ideje, hogy elengedjelek. Már nem vagyok gyerek. Jó volt így szeretni, jó volt elhinni, hogy az álomkép amit magamnak teremtettem létezik. Azt hittem, ha itt maradok és várok egyszer csak eljön. A legváratlanabb pillanatban kopogtat az ajtón és többé nem megy el. Ez nem így működik. Ha valaki elhagy nem véletlenül teszi és valószínűleg soha többé nem fog vissza térni. Szeretem a jelenem. Nem tudok tovább itt maradni, úgy érzem eleget vártam. Most inkább elmennék innen jó messzire. Szeretném magam mögött hagyni a múlt sérelmeit. Nem ígérek semmit csupán annyit, hogy teszek egy próbát. A végén pedig kiderül, hogy milyen lesz az élet. Nélküled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése