Atya ég! Én aztán rendesen eltévedtem az élet erdejében. Amikor azt hittem, hogy - végre - jó úton járok zsák utcába futottam és egy szakadék szélén álltam. Ahol azt hittem tiszta vízű forrás folyik, csak méreg volt. Keserűen ücsörögtem egy fa tövében. Vártam a barátomra, hogy megmentsen. Ugyanis neki ez a dolga. Megmentjük egymást a bajban. Most viszont nem jött. Hirtelen pánik tört rám és hallottam, hogy én magam üvöltöm a nevét és keresem őt. Sokáig futottam, amíg el nem fogyott az erőm és össze estem. A földön még láttam a lábának nyomát, a levegőben még éreztem, hogy itt járt. De nem jött értem. Kiszakadt belőlem egy üvöltés és ezzel együtt távozott belőlem, valami ami miatt érdemes volt élni. Eltűnt, szertefoszlott, mintha soha nem lett volna. Többé nem hallottam a hangját és nem éreztem az érintését, nem volt már védőhálóm, ami elkaphatott volna. Ő az én legnagyobb csalódásom az életben. Elment, és azt ígérte egy nap vissza tér hozzám, de már tudom, hogy soha nem fog jönni, én pedig örökké várni fogok rá. Nem érem be egy olcsó változattal, nekem nem kell az árnyéka, én vissza akartam kapni. A szél fújására egy percre azt hittem ő szól hozzám. Leül mellém, higgadt fejjel és megígéri, hogy a dolgok sokkal jobbak, mint, ahogy én látom őket. Neki elhittem, hogy az emberek jók. Vele szerettem nevetni. Most viszont bármerre fordulok, csak fákat és bokrokat látok magam előtt. Kinyújtom a kezem és neki ütközök valaminek. Mintha a világ is azt szeretné, hogy elfeledjem őt. Igen, azt hiszem teljesen elment az eszem. Az is lehet, hogy a többieknek volt igaza, mikor azt mondták, hogy csak magamban bízhatok. Nem kellett volna miatta harcolnom. El kell engednem őt, ha szabad akar lenni, nem törhetem le a szárnyait és nem zárhatom kalitkába a tollai miatt. Azt akarom, hogy soha többé ne jöjjön vissza hozzám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése