Olyan ez nekem, mint a levegő. Mint egy napsütötte rét, ahol nincs súlya az életnek.
Amikor hajnalban hazafelé taxiztunk, és kivilágított épületek mellett haladtunk el, egyszerre próbált minden beférkőzni az agyamba. Behunytam a szememet el akartam rejtőzni a jótékony csöndben. Az álmosság lefelé húzott, de az elmém felfelé kapaszkodott. Teljes káosz volt a fejemben. Beszéd foszlányokat hallgattam. Már régóta egy hatalmas súly nehezedett a mellkasomra, nem tudtam megszabadulni tőle, a félelem láncolta hozzám. Ugyanazok a képek váltakoztak a szemem előtt, újra és újra. Többé semmi sem lesz ugyanaz. Szeretnék erős lenni, de gyöngének érzem magamat. Nem tudok többet mondani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése