Dé

Benivel dumálok. A kis kocsma tömve van emberekkel, mint minden péntek este. Ide járnak inni a fiatalok, mindenki a suliból és a környékről. Majdnem mindenkit ismerek, ha mást nem láttam már itt. Egy korsó sör van előttem. Az asztalunknál mindenki fesztelenül nevet, beszélget. Lazítanak. Az érettségi év közepén vagyunk, itt viszont ezen az estén senkit nem érdekelnek a feszített tempóban zajló hétköznapok, a tánc próbák, ruha próbák, bevonuló próbák... bábuk lettünk ebben az időszakban, és most újra emberek vagyunk.

Folyton az ajtót lesem. Felsóhajtok, iszom egy keveset. Beni lelkesen mesél nekem, arról, hogy hol fogja tölteni a szünetet és mit fog csinálni. Úgy teszek, mintha érdekelne tudom, hogy ez neki éppen elég. Az előző két felestől megeredt a nyelve. Újabb társaság érkezett. Feléjük nézek és meglátom Őt. 
- Te nem is figyelsz rám - Beni vigyorog, pedig ez egyáltalán nem vicces. Rá mosolygok.
- Az elmúlt egy órában mást sem tettem csak téged hallgattalak. Jó sok mondani valód van. 
- Tudom - és folytatta tovább. Körülnézek, de már sehol nem látom. Itt kell lennie valahol. Biztos a pultnál ül. 
- Sziasztok - valaki ledobta magát mellénk. Nagyot dobban a szívem. Dave volt az. Úgy teszek, mintha nem érdekelne. 
- Szija - egyetlen másodpercre ránéztem, aztán Benire. Elmélyülten beszélgetek vele arról, hogy az előző buliba mennyire benyomott. Dé (kilencedik óta mindenki így becézi Davet) nevet. Rám nevet. Mosolyog. Rám mosolyog. Fürkészi a tekintetem, olyan mélyen néz a szemembe, hogy szeretnék elájulni. 
Szeretnék neki mondani valamit, meg akarom kérdezni, hogy miért néz így. De nem teszem soha nem lenne elég bátorságom megtenni. Gyáva nyuszi vagyok. 

Iszonyatosan kellemetlenül kezdem érezni magamat ezért otthagyom őket és a pulthoz sétálok. Elfogyott a söröm. 
- Mit szeretnél kislány? - Joe már tölti a következő kört, jól ismeri az itteni embereket. Engem is. 
- Sok mindent szeretnék. Most elég lesz valami alkohol is. 
Előszedem a táskámból a cigimet, egészen mélyre kell merülnöm benne, mire megtalálom. Amikor felnézek Dé áll mellettem. Kihagy a szívverésem. Valaki hívja a mentőket, elájulok. 
Vesz egy mély levegőt. Olyan, mint, aki nagyon türelmetlen. Egymásra nézünk, de nem mondunk semmit. Aztán mégis megszólal.
- Tudom - csak ennyit mondd. 

Szeretnék beszélni valamiről, valami egészen másról, de nem megy. Csak úgy "tudja"? Ilyen egyszerűen? Mindenki tudja, én is tudom, de Ő soha nem tudta. Már majdnem válaszolok neki, mikor kifelé indul. Nem tudom milyen okból, de követem őt. Nem érzékelem a tömeget, a hangos nevetést, nem hallok semmit csak azt, hogy a vér dobol a fülembe. 
Amikor megcsap kint a hideg levegő, az erő végleg elhagyja a testemet, az adrenalin szintem az egekbe ugrik, és kezd elnyelni a sötétség. Dé elkap és én belekapaszkodom. Kint nincs senki. A benti zaj után úgy érzem, hogy üvölt a csend. 
- Szóval tudod - kezdem visszanyerni önmagamat. A saját lábamra állok. Innen már nincs veszteni valóm. 
- Már tudom egy ideje - a falnak támaszkodik. - Azóta az jár a fejemben, hogy miért nem mondtad. Vagy tettél valamit. Akármire gondolok veled kapcsolatban mindig legalább három méter távolságra voltál tőlem.

- Vártam. Mindig vártam valamire. Leginkább arra, hogy te is tudd, hogy észre vegyél. Még akkor is, ha semmit sem tettem érte. 
- Évek óta először, látlak téged. Amióta tudom azt figyelem, ami valójában vagy. Teljesen megsemmisülsz, mikor rád nézek. 
- Néha engem is megrémiszt minden, amit érzek. 
- Amikor két hónapja ugyanitt álltunk, csak rám nézni sem mertél, én pedig rád mosolyogtam, azóta tudom. Arra gondoltam, hogy megkéne csókoljalak, de végül nem tettem. Láttam rajtad, hogy félsz. - félmosolyra húzta a száját és meggyújtott egy cigit.
- Nem félek tőled. Inkább az időzítéstől, meg a szerelemtől féltem. Engem nem fog darabokra törni egy csók. - itt tartok egy kis szünetet - Dé, én nem vagyok az a lány. 

Erre nem mond semmit, csak mosolyra húzódik a szája, felém lép, olyan közel áll hozzám, hogy a falnak taszít. Érzem a lélegzetét, egészen közel érzem magamhoz. A két kezével megfogja az arcomat és megcsókol. Az idő eltűnik. Hosszú percek telnek el, de nem akarom, hogy vége legyen. Végül elenged, én ellököm magam a faltól és bemegyek. 
Egészen a mosdóig rohanok, belenézek a tükörbe és elmondom magamnak, hogy én nem vagyok az a lány. Ezt aztán addig ismételgetem amíg nem tűnik hazugságnak. 
A valóság viszont az, hogy Dé megcsókolt.