-Tudod, olyan ez, mint egy sötét alagút. Amikor nincs célja semminek és úgy érzed soha nem fog változni semmi. Olyan, mintha semmi nem kötne többé ide. Mérhetetlenül félsz, csak el akarsz tűnni a világból. -mély levegőt vettem, de még mindig nem tudtam a szemébe nézni.
-Szerintem nem. -Mary megszorította a kezemet. -Látod azokat a fénylő csillagokat?
-Néha komolyan azt hiszem, hogy kezdesz megbolondulni. Különben miért fekszünk itt és bámuljuk az eget?
-Jó, mindegy. Szóval ott vannak azok a csillagok. Jó messze vannak tőlünk, de ha vannak álmaid és küzdesz értük, olyan, mintha lenne egy saját csillagod, ami megvilágít, minden sötét dolgot.
-Én nagyon szeretnék egy csillagot. -talán akkor csillogott a szemem először.
*
Azon az estén elalvás előtt az ágyamban, amikor az egész ház csöndes volt sokáig gondolkodtam Mary szavain. Néha túl értékelem a magány szó jelentését. De ez az egyetlen dolog, ami állandó az életembe. Mindig visszatér hozzám és könnyekbe tör ki belőlem. Egyszer megkérdezték, hogy mi hiányzik az életemből, hisz mindenem megvan. Van rendes családom, akik szeretnek, barátaim és háziállataim. Soha nem szenvedtem semmiből hiányt. Mégis képtelen voltam a boldogságra. Folyton azután vágyódtam, ami soha nem adatott meg nekem, ami másoknak rég megvolt... Szerelmet akartam, csupa nagy betűvel. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy valaki tiszta szívből, őszintén szeressen, ahogy én őt. Próbálkoztam és akárhányszor csalódás ért padlót fogtam. Néha csendben szenvedtem, néha hangosan tört ki belőlem minden. De akárhogy alakultak a dolgok be kellett látnom, hogy valahol bennem van a hiba. És akárhányszor erre gondoltam újra ott voltam a sötét alagútba. Kétségbe voltam esve. Pedig velem volt minden jó dolog, mintha apró lámpások lettek volna. De inkább behunytam a szememet mert a sötétség biztonságot adott. És, ha egy nap valóra váltom az álmaimat mindent bevilágít majd és nem kell többé félnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése