Meglepődtem. Levegő után kapkodtam... könnyek gyűltek a szemembe szerettem volna eltűnni.
-Már nem számít. -egy könnycsepp gördült le az arcomon. Túl sok volt, túl későn... Megfordultam és elsétáltam. A szavai visszhangoztak a fejembe. "Szeretlek" még mindig magam előtt láttam az arcát... dühös voltam, annyira dühös,hogy még saját magamat is gyűlöltem. Szerelmes voltam belé. Igen, csak őt szerettem. Sokszor kényszerített sírásra az, amit iránta éreztem. Tudta, de úgy tett, mintha észre sem venné. Mindent tudott mégis csak egy baráti mosolyt kaptam tőle amibe próbáltam belekapaszkodni... de elengedett és én a földre zuhantam. Nem fájt csak a szívem tört össze. Napok, hetek, hónapok teltek el... és most kitört belőle minden. Most amikor már túl késő...
***
Már vártam. Vártam ezt a pillanatot. Sokszor, sokféle képpen képzeltem el. Túl sokszor... Mégis legbelül reméltem, hogy soha nem fog történni. Vártam arra, amit nem akartam... Tudtam, ha eljön végleg vége. Nem voltam rá felkészülve, sosem álltam erre készen.Visszanéztem. Tudtam, hogy nem jön utánam. Elfog engedni szép csendben és csak a fájdalom marad utána. Túlságosan szerettem őt, ahhoz, hogy csak a barátja legyek, de túl sokat vártam rá, ahhoz, hogy viszonozzam az érzéseit...
-Én is szeretlek. -suttogtam halkan. Csak nem jókor, jó időben...
Az élet furcsa játékot űzött velem. Szerettem, de nem tudtam boldog lenni vele. Fájdalmat okozott volna a boldogság... Egy élet állt közénk. Olyan távolság amit csak a szívem érezhetett. Soha nem létezett és örökké tartó szerelem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése