Most, hogy elkezdtünk felnőni, hogy elhagyhattam azt a helyet amit alig bírtam elviselni éveken keresztül, így már nem okoznak fájdalmat folyamatosan. Már nem tudok arról írni, hogy milyen szenvedő középiskolásnak lenni, de éveken keresztül próbáltam megfogalmazni ezt az érzést. Nem tudom, hogy sikerült-e talán csak azt remélem, hogy másoknak segítség lehet az, ha tudják, hogy nincsenek egyedül.
Ezután a változás után megtapasztalhatom azt, hogy milyen mikor az embernek vannak igazi barátai. Azt, hogy milyen az igaz szerelem, ami olyan szélsőséges bennem, mégis annyira jó, de az élet mégsem tökéletes. Az élet ritkán ad ajándékba bármit is. Az én napfényes boldogságom felett folyamatosan ott lebeg egy esőfelhő. Vastag szürke takaró, és nem szeretnék mást csak egyetlen napot mikor ez nem létezik. Szeretném megtalálni a megoldást, hogy eltűnjön, hogy legyen egy nap amikor egyáltalán nem gondolok a félelemre.
Miközben én változok körülöttem is ezt teszi mindenki. Jó látni, hogy nem csak én, hanem mások is megtalálják a saját boldogságukat, felfedezik, hogy mit szeretnének az élettől. Az ember csak akkor lehet még sikeresebb, ha ilyenek veszik körül. Igyekszem megbecsülni az életemet, emlékeztetni magamat arra, hogy egyszer minden fájdalom elmúlik. Hívhatjuk múltnak, adhatunk neki emberi nevet, vagy elhihetjük, hogy ezek igazából érzések. Nem az a legfontosabb, hogy a tükörben mit látunk, sokkal inkább az, hogy mit mondanak el a szemeid. Hány csalódáson, összetört álmokon, elvesztett szerelmeken van túl. Mégis van benne élet. Mégsem adjuk fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése