2015. február 5., csütörtök



Megismertem egy érzést. A félelmet. Hogy milyen mikor ülsz egy padon és nem mersz elindulni. Mikor attól félsz, hogy a következő pillanatban elveszíted a kapcsolatot a világgal. Mikor nem mész el, ha hívnak, mert tudod, hogy jön. Itt van. Ezután sokkal jobban értékeltem minden pillanatot amit úgy töltöttem, hogy jól vagyok. Vannak bukkanók az életemben és mély szakadékok. Az utóbbival még küzdök. De tudom, hogy hamarosan abból is kijutok egyedül. Mert megtudom csinálni. Képes vagyok rá, és nem adom fel. Ez az én életem, és élni akarom. Ha más nem is ez a rengeteg szeretet meggyógyít ami körülvesz. A legfontosabb érzelem a világon, és hálás vagyok érte, hogy én ennyit kaphatok.

"Nagy áldozat figyelni egy másik emberre. De még nagyobb áldozat megérteni őt. Legyen az a másik a férjem, a feleségem, a gyerekem, megérteni csak azokban a ritka pillanatokban tudom, amikor én nem vagyok, csak ő van. Amikor odaadom magam neki. Amikor befogadom. Amikor szeretem.
Amikor elkezd fájni ami a másiknak fáj, amikor elszomorodsz azért, amiért ő szomorú, amikor örülsz annak, aminek ő örül, amikor féled a félelmeit, aggódod az aggodalmait, s hirtelen belülről látod lelkének börtönrácsát, amelybe önmagát zárta, s nem kívülről gondolod, hogy "nincs is ott neki semmiféle rács", mert tudod, hogy neki van."
/Müller Péter/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése