Az idő mindent elpusztít. Egyszer minden elmúlik. Van egy pont, ahol nem maradhatsz többé gyerek, akit mindentől megóvnak. Hirtelen ott állsz, előre nézel és mégsem látsz semmit. Ott vagy valaminek a közepén. Vagy épp az elején, mert, ha mázlink van, akkor ez csak a kezdet és nem a vég. Soha nem tudhatjuk előre. Van úgy, hogy jó döntéseket hozol, van úgy, hogy nem, de ez csak később derül ki. Nem tudom, hogy elég jó vagyok-e, talán csak annyi biztos, hogy megpróbáltam. Várom a váratlant, hagyom, hogy sodorjon magával, közben itt vagy velem és beléd kapaszkodom. A halovány reménnyel, együtt kapaszkodom beléd. Folyamatosan tanulok és tapasztalatok. Kellenek a hibák, hogy biztosabb legyek abban, hogy ki vagyok én, és mit akarok, hogy tudjam mire van szükségem. Kell, hogy el tudjam dönteni mit tartsak meg magamnak a múlt ködös emlékeiből és mit hagyjak örökre magam mögött. Véget ért egy korszak, kaptam még egy lehetőséget, én pedig élni akarok. Minden erőmmel azon leszek, hogy a felszínen maradjak. Többé nem kell elviselnem azoknak az embereknek a pillantásait, akiknek a véleménye soha nem számított. A sors majd elrendezi a számlát. Nem várhatom el senkitől, hogy boldog legyen, csak azt, hogy soha ne adjátok fel, mindegy mennyire vagytok elveszve, innen már csak felfelé vihet az út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése