2014. február 19., szerda


Két kezed közt néma halott vagyok. Behunyt szemmel fekszem válladon, mintha álmodnék. A hátadon cipelsz, mint egy mázsás súlyt. A sosem volt múzsádat. Szerettelek volna utoljára jól megnézni magamnak, hogy én is bevallhassam azt amit minden haldokló, hogy szeretlek és bár mertem volna élni, mielőtt elmegyek, de gyáva voltam, mert egyszer valaki azt mondta, hogy az élet egy börtön. Bábjáték voltam, saját színpadomon. Szerettem játszani. Csak a végén sosem tapsoltak meg. Az üres színházban, jelentéktelen darab, rossz forgatókönyv jutott rám, de nem bántam. Elfogadtam a sorsomat, és próbáltam megfelelni. Sikerült-e valaha? Nem tudom. Ha elárulsz egy titkot én megtartom a sajátomat mert alattam egy szakadék és ketten zuhanunk benne. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése