ღ Engi ღ crazydreamworld

A tündér tó

„Nem jön el.” Hosszú órák óta reménytelenül várta. Mégis ez az egyetlen mondat táncolt a gondolatai közt a szikrázó napsütésben. Képzeletébe merült abban reménykedett, hogy elvesztette a térképét és most nem talál ide, vagy lekéste az erre tartó vonatot. Nem baj, majd én várok rá. Ha kell dacból. Persze, ha menni akarna pontosabb nem eljönni, ő azt is elfogadná csak, hogy az lehetetlen.

A tündér tó felett már magasan járt a nap. Ez volt a tavasz első napja. Azt ugyan nem tudta, hogy ezt a napot mi különbözteti meg többitől, de tudta, hogy ez az a nap. A mólón ült és a csillogó kék vizet nézte. Egy apró csónak volt kikötve hozzá és a hullámok ringatták.

A hátára feküdt és kezeivel eltakarta a szemét. Ez volt az egyetlen hely, amit ebben a kis városban szeretett. Amikor a vizet nézte minden gondja messze járt. Nyáron úszni is lehetett benne, akkor többen is voltak a parton. Már a nevében csengett valami különleges. Tündér tó. Csodálatos és mély jelentéseken gondolkodott.

Aztán mégis visszatért arra, hogy vajon elfog-e jönni. Persze, nem. Ezt már az óta tudta mióta itt ül. Nem is tett rá ígéretet. Az elmúlt egy évben azért elképzelte, hogy egyszer csak újra megjelenik a semmiből és eltakarja előle a napot. Igen, akkor átkozottul dühös volt rá, hiszen láthatta, hogy napozni akar a tavaszi napsugarakban. Most örülne neki.

Nem mondta el honnan jött, csak azt, hogy nem maradhat sokáig. Nem mondta meg, hogy hova megy, csak azt, hogy talán egyszer újra találkoznak. A tóról beszélgettek.

-         Gyönyörű hely – sóhajtott nagyot a lány. Már akkor is szeretett ábrándozni.

-         Nem csak gyönyörű, de varázslatos is – javította ki a fiú. Még soha nem látott senkit, akinek ennyire barnák lettek volna a szemei.

-         Régebben hallottam a városban meséket arról, hogy igazi tündéreket láttak itt még ezer évvel ezelőtt és  azóta hívják Tündér tónak.

-         Te aztán szereted a meséket nem igaz? – most rá mosolygott. Emily nyakig elpirult.

-         Tudod, valahol, mélyen hiszek bennük. Úgy nem olyan rémisztő a valóság.

-         Szép gondolataid vannak Emily. Talán egyszer még sokra viszed velük. – ezzel hátat fordított neki és elsétált.

-         Hova mész? – kiáltott utána. – Visszajössz még?

-         Talán egyszer még találkozunk.

Akkor látta utoljára. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért maradt meg ilyen mélyen az emlékeiben, csak érezte, hogy ezt fontos megőriznie magában. Butaság, hisz az élet megy tovább, és a fiú már biztosan elfelejtette őt.

Mire felocsúdott a gondolataiból a nap már lemenőben volt. Megvárta a nap lementét, ami ma is gyönyörű volt, mint mindig. Számára a reményt jelentette ez a természeti csoda, hogy holnap újra felkel és egy újabb nap kezdődik.

Már épp haza akart indulni, mikor megpillantotta a fiút az erdő szélén.

-         Szia – zavarában csak ennyit tudott mondani, Emily. A felismerés, hogy eljött elöntötte a szívét boldogsággal.

-         Tudtam én, hogy okos lány vagy. – most megint mosolygott. – Gyere, mutatok neked valamit. – felé nyújtotta a kezét.

-         De még a nevedet sem tudom. – mondta a lány a mozdulat közben és megszorította az előtte álló kezét, aki máris befelé húzta őt.

-         Mondjuk, hogy olyan vagyok neked, mint egy délibáb.

-         Nos, kedves Délibáb, nekem nem szabad idegenekkel kirándulni az erdőben.

-         Hidd el ez tetszeni fog.

Ezután egy jó darabig nem szólaltak meg, csak mentek egymás mellett kéz a kézben. Az erdő közepén egy hatalmas fánál álltak meg.

-         Tudtad, hogy ez a legöregebb fa, ebben az erdőben?

-         Nem szoktam megkérdezni a fákat, a korukról. Elég illetlen dolog, ha nem tudnád.

Délibáb elmosolyodott azon, hogy a lány, milyen éles eszű. Felnézett, egészen az ég felé fordította a tekintetét és hirtelen csillámló aranypor hullt az égből, ami beterített mindent. Emily meglepettségében nevetett, a fiú még mindig a kezét fogta. Mire a lány kinyitotta a szemét csak a végtelen kékséget látta. Időközben felemelkedtek a földről. Csak akkor eszmélt rá, hogy Délibábnak tündér szárnyai vannak.

-         Tériszonyom van – hirtelen a fiú nyakába kapaszkodott, aki nevetve levitte őt a földre. A következő pillanatban ezernyi fénylő pont jelent meg az erdőben, közelebb érvén látta a lány, hogy mindenhol tündérek vannak és körül állják őt.

-         Délibáb mi ez az egész?

Most egy rózsaszínű fényben pompázó, szépség lépett ki a tömegből.

-         Üdvözöllek Emily. – kedvesen mosolygott rá. – Kiálltad a tündérek első próbáját.

-         Azt, hogy kibírtam az egészet szívroham nélkül? Nem volt egyszerű.

-         Az idő próbáját. – pontosította Délibáb. – Ma pont egy éve vártad a visszatérésemet. Nos, ez olyan dolog, amikre csak azok képesek, akikben tündér vér folyik.

Most a rózsaszín tündér vette át a szót.

-         Minden ezer évben csatlakozik hozzánk egy új tündér. Nálunk ez a hagyomány, és idén te vagy a kiválasztott. Ez hatalmas megtisztelés, ha nem túlzok, minden halandó ember egy ilyen lehetőségről álmodik.

-         Hogy én? – nézett meglepetten Emily. – Biztosan nem kevernek össze valakivel?

-         Nem – nyugtatta meg Délibáb. – Te vagy az. Már az első találkozásunkkor tudtam. – most egy kicsit közelebb hajolt hozzá – látszik a szemed csillogásán.

Erre a lány elnevette magát. Mintha ezernyi csengő csilingelt volna a szélben.

-         A tavasz első napján, vagyis ma kell csatlakoznod hozzánk – nézett rá komolyan Rózsaszín.

A többi tündér lélegzet visszafojtva nézett rá.

- Ki nem hagynám – vágta rá a lány. Délibáb elmosolyodott.

- Akkor már csak egy dolog van hátra. – most Rózsaszínű a fiú mellé lépett. – Tudod, mit kell tenned, te találtál rá a kiválasztottra.

Emily izgatottan várta mi fog történni. Rengeteg szempár szegeződött rá ezekben a pillanatokban. Mesebeli lénnyé fog változni. Nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik. Persze, már hallott ilyenről, de azok az emberek többnyire kábítószer hatása alatt álltak.

Délibáb oda lépett hozzá, most szemtől szembe álltak egymással. Újra összekulcsolták kezeiket és a levegőbe emelkedtek.

A több ezer tündér körülöttük forgott és valami émelyítően kellemes érzés járta át a testét. Minden barack színű köd lepett el, mintha egy lepedőn keresztül nézte volna a világot. Hosszú percekbe telt az átváltozás.

Mikor kinyitotta a szemét úgy érezte, egész teste megváltozott, bántotta a fény. Ő már egy új szülött volt. Egy gyakorló tündér. Igazi szárnyakkal.

-         Üdvözöllek a világunkban – köszöntötte Délibáb. – Mától a tündér neved Pille.

„Pille” suttogta a sok varázslatos száj.

-         A feladatod pedig a Tündér tó őrzése.

A lány most először nézett a szemébe, úgy, hogy már mindent tudott. Szorosan megához ölelte és csak ennyit súgott a fülébe úgy, hogy más ne hallhassa:

- Köszönöm, Délibáb.