Megismertem valakit, aki két részre szakadt. Az egyik fele létezett, a másik nem. Sajnos a nem létezőt szerettem meg jobban. Azt amit én hozzá képzeltem a szavaihoz. A valóság viszont teljesen más volt. Nem értem, hogy lehet valakivel ennyit beszélni, mikor személyesen teljesen más. Ez sokszor van így az életben. A távolság és az idő hiány idealizálja az embereket. Valójában a saját képzeletünket szeretjük meg, és ezt kivetítjük a külvilágra. Mint egy létező álmot teremtve magunknak. Szeretnénk halogatni az ébredést, mert tudjuk, hogy fájdalmas. Viszont, ha már túltettük magunkat rajta, készen állunk rá, hogy az életben keressük meg azt, amit megálmodtunk. Ez a hatalmas lépés. Lebontani a korlátokat, elfelejteni, hogy hol a határ. Csak ez az egy életed van, lehet, hogy a hónapok ismétlődnek és jövőre is lesz március, és jövőhéten is lesz csütörtök, ezt a napot már egyik sem hozza vissza. Soha nem kapod vissza és, ha azzal töltöd, hogy szomorú vagy egy olyan ember miatt, aki már a nevedet sem tudja, akkor ideje felébredni. Most van itt az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése