Mindig van egy időszak, amikor reménykedünk. Abban, hogy még minden helyre jöhet. Amikor elhisszük, hogy egyetlen pillanat kell és a világ visszabillen a rendes kerékvágásba és minden újra megtalálja a helyét, és normális lesz. Aztán csak úgy a semmiből jön egy nap és onnantól kezdve tudjuk, hogy többé semmi sem lesz ugyanaz. Nem jön a tökéletes pillanat, elillan a remény és itt a valóság. Vártuk, hogy eljöjjön a tökéletes ember a legjobb időzítéssel, de soha nem jött, és már nem is fog. Nem baj. Többé kell nem kell várnunk rá. Az élet tovább forog anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, hogy nincs többé remény. Annyira későn tudatosul az emberekbe, hogy mindent elrontottak. Nincs több idő helyre hozni a hibákat. Ott maradnak a múltba és semmi sem fogja megjavítani mert elmúlt azaz idő, amikor még megtehettük volna, de nem tettük meg. Azért mert nem volt elég bátorságunk. Nem volt elég erőnk elmondani valakinek, hogy mennyire hiányzik. Inkább magunkban cipeljük és csak remélhetjük, hogy egyszer elmúlik és a régi sebek begyógyulnak. Az idő elrabolja a lehetőségeinket, csak egyszer van alkalmunk megtenni valamit. Az a pillanat többé nem jön vissza. Csak arra gondolhatunk, hogy akkor miért nem voltunk képesek lépni egyet egymás felé. Ha lenne elég bátorságunk...
a sebek begyógyulnak, de a sebhelyek megmaradnak :P
VálaszTörlés