"Színház a sors: játszd a szereped!
Ez a darab talán végre mást hoz majd."
(Hooligans)
- Nem akarom, hogy sírni láss. - mondta és patakokba folytak a könnyei. A hangos bemondó újra bemondta a járatom számát és még húsz percet. Ennyi volt még hátra kettőnknek. Se több, se kevesebb. Néhány hónap ennyi jutott nekünk, de tudtuk már a legelején. Ahogy közeledett a vég, ahogy éreztük a vesztünket szerettük volna megállítani az időt, de kegyetlenül teltek tovább a percek.
Emily még szorosabban kapaszkodott belém és a fejét a mellkasomba fúrta. Szorosan öleltem magamhoz, de mit lehet ilyenkor mondani? Hogy hiányozni fog? Igen rettenetesen, de ezt mindketten tudjuk. Az is teljesen világos, ha együttmaradunk egymás börtönébe zárnánk a másikat és maximum telefon besélgetések, emailek jutnának nekünk, ami nem elég. Előbb-utóbb elhalványulna a rövid idő emléke és haraggal vállnánk el, több ezer mérfölddel kettőnk közt. Így legalább megmarad szép emlékeknek és így örökké egymás szívében leszünk.
A legrosszabb csak így állni egymással szemben, megölelni, érezni az ilatát... gondolni sem tudtam rá, hogy ennyire rettenetes lesz. Annyira más, mint mikor elbúcsúzol a szerelmedtől, de tudod, hogy majd újra látni fogod... de én nem fogom látni Emilyt soha többé nem lehetek majd a közelében. Talán egyszer a távoli jövőben tíz vagy húsz év múlva találkozunk valahol, amikor mindkettőnknek családja van és csak mosolygunk egymásra, mint két idegen és eszünkbe jut majd, hogy egyszer szerelmesek voltunk egymásba....
A hangos bemondó megszólalt újra és nekem indulnom kell.
- Szeretlek, Emily azóta szerelmes vagyok beléd, mióta megláttalak a koli szobában, ahogy pizsiben táncoltál. - megcsókoljuk egymást, érzem a könnycseppeket az arcán és szeretnék én is sírni, de nem lehet, én nem tehetem meg. - Soha nem felejtelek el.
- Nem tudom végig nézni, ahogy elsétálsz. - a szemembe nézett, és láttam mennyire összetört.
- Hunyd be szemed.
Megcsókoltam utoljára, és amikor újra kinyitotta a szemét, én már nem voltam ott. Egy percre megfordultam, de nem lenne igazságos, ha maradnék.
- Vége van. -suttogtam halkan, a gépen ülve. A fejemet az ablaknak döntöttem és éreztem, hogy rosszul érzem magamat, de nem a felszállás miatt és nem azért mert haza kell mennem, hanem azért mert annyira szeretem őt. Tudtam, hogy ez még egy jó ideig így lesz. Amikor majd sikerül tűrhető szintre csökkenteni a fájdalmat akkor sem felejtem majd el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése